hét évvel ezelőtt, megtérésem után nem sokkal kaptam "extra életfeladatomat", azaz elhívásomat istentől. a látássérültek segítését bízta rám. akkor még annyira nem körvonalazódott a dolog, hogy egy hittestvérem így imádkozott értem a gyülekezetben: "uram, nem tudom, mit tesz ez a nő a vakokért, de áldd meg benne!"
ezután találkoztam egy misszionáriussal, aki, mielőtt négyéves küldetésére indult mozambikba, azt tanácsolta, ha nem tudom, hogyan tölthetném be az elhívásomat, csak kezdjek el imádkozni a látássérültek megtéréséért. isten pedig, ha akar, használni fog benne.
az azóta eltelt néhány évben isten meghallgatta az imámat: lettek "rám bízott" vak gyerekek, felnőttek, felnevelhettünk egy vakvezető kutyát a férjemmel, ebben az évben pedig részese lehettem a (l)átható szeretet projektnek. százhatvanhárom látássérült gyermeknek szereztünk támogatót, akik névre szóló, személyes cipősdoboz ajándékot készítettek nekik. karácsony előtt isten abban az áldásban részesített, hogy ennek a százhatvanhárom gyermeknek én adhattam át az önzetlen szeretet jelképét - egy ajándékcsomagot. aki gitárt szeretett volna, azt kapott, akinek süsü volt a kedvence, az egy hatalmas plüss sárkányt szorongathatott. életem legszebb napjai voltak ezek.
a képek magukért beszélnek:
elhívási igém pedig ezeken a napokon nyert értelmet:
ézsaiás 42:16 „vezetem a vakokat olyan úton, amelyet nem ismernek, viszem őket olyan ösvényeken, ahol még nem jártak. a sötétséget előttük világossággá teszem, a göröngyös utakat elegyengetem. bizony, ezeket teszem velük, s őket soha el nem hagyom.”
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.